(Kép forrása: www.haziallat.hu)

Morzsi, a kis tacskó kutya szomorkodva ballag az út mellett. Lóg a nyelve, mire felér a dombtetőre. Ott megáll és alaposan körülnéz. Még sohasem járt erre.
Jobbra erdő, balra szelíd dombok között elszórtan házikók, vagy inkább pincék lehetnek. Mindegyik mellet gyümölcsfák sorakoznak. Lejjebb, az út mentén hosszan hatalmas szőlőtábla. Arra menjek? Barangoljam be azt a dimbes-dombos részt? Vagy menjek tovább egyenesen?

Hú, hát ez csodálatos! Innét fentről egész messzire ellátni. A völgyben egyenes sorban sok-sok ház, mellette szép mező. Még távolabb (talán nem is annyira messze:) egy úton egymás után rengeteg autó, meg kamion megy. Mi lehet ott?
Elindulok, arra a házak felé. Úgyis nagyon megéheztem, valami harapnivalót csak találok ott.

Képzeljétek el, volt nekem négy testvérkém. Kettő barna, egy teljesen fekete és egy fekete szőrű fehér színű lábikóval. Én barna vagyok, elől a nyakamnál fehér résszel. Anyukám is nagyon szeretett bennünket. Mindig odabújtunk hozzá melegedni és olyankor kaptunk tőle langyos tejecskét is.

Aztán egyszer, azon a szörnyű napon a gazdám megfogott, beletett az autójába. Jó sokáig utaztunk. Majd megállt és egyszerűen kitett az út mellé, ... otthagyott, teljesen egyedül.
Csak vártam, vártam, hogy mikor jön vissza. Sötét és hideg volt, korgott a gyomrom az éhségtől. Anyukám és testvérkéim sem voltak a közelben.

Eddig a kertes házunk udvaránál messzebb még nem jártam. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, merre menjek haza. Még bizakodtam, hogy értem jönnek. Aztán egyre reménytelenebbé váltam. Míg végül elindultam előre, hátha hazatalálok, vagy valaki befogad, enni ad, játszik velem és ha nagy leszek, majd hálából nagyon hűséges leszek hozzá, mindentől megvédem, őrizni fogom. Ilyen gondolatok jártak a fejemben. De útközben senkivel sem találkoztam, csak néhány autó húzott el mellettem, némelyik hosszan rám dudálva. Volt, hogy alig bírtam félreugrani, mert el akartak ütni. De megállni, hazavinni? Egyik sem. Milyen szívtelenek az emberek!

Pici lábaimmal nem győzök lépkedni, de talán még sötétedés előtt beérek abba a faluba. Most már csak lefelé kell mennem. Ez sokkal kellemesebb, mint mikor felfelé baktattam.

Mennyi kék virág van ezeken a bokrokon! Nem, ezek nem is virágok! Rengeteg apró bogyó: kökény.
Itt meg hosszú, fehér házak vannak, nagy udvarral és hatalmas fákkal, az egész kerítéssel körbevéve. Olyanok, mintha óriási istállók lennének. (Ahol laktam, ott is volt egy ilyen épület, csak kisebb és abban két ló élt.) Jé, ott egy tábla! Ahham, ez bizonyára a település neve. Éppen időben érkeztem. Nem szeretnék még egy éjszakát az út szélén tölteni.

Biztosan kedves emberek laknak itt. Nagyon éhes és szomjas vagyok, meg fáradt, .... és fázom!

Mekkora kutya! Segítség! Ez mindjárt szétmarcangol. Ilyen csúnyán fogadni valakit. Csak ki ne ugorjon! Szedd a lábad Morzsika! Itt minden eb barátságtalan? Egyik-másik még utánam is szaladt, majdnem elkapott.

Csak valaki jönne és behívna, vagy bevinne, úgy félek!
Már elmentem a templom, majd az iskola mellett is, de eddig senki sem vett észre. Azaz mégis: Az egyik udvarban egy néni tett-vett valamit. Megláttam és a kapunál hangosan vakkantgattam. Mire ő: - Menj haza! Tűnés!
(Mennék én, ha tudnám, hol van az!) De már jött is egy fehér-fekete mintás foxi -féle, mérgesen rám üvöltve. Így ismét futásnak eredtem.

No, ezek alaposan rám ijesztettek. Mikor végre meg mertem állni, egy meseszép kastélyt pillantottam meg egy park közepén, előtte rengeteg színes virággal. Hatalmas épület volt, magas fa oszlopokkal, hófehér falakkal, rengeteg ablakkal, mintha üvegpalota lenne. Belül sok-sok lámpa égett.

Két kisfiú jött ki. Arról beszélgettek, hogy a Faluházban voltak Márton-napi ünnepségen. Ekkor vettek észre. Az egyik így szólt:
- Nézd, milyen aranyos, pici kutya, akkora, mint egy morzsa.! Hogy remeg, biztosan fázik és éhes is lehet szegényke. Vigyük haza!

Felvett az ölébe, megsimogatott, a kabátjával betakargatott és így beszélt hozzám:
- Nagyon picurka vagy, ezért Morzsának foglak hívni. Hazaviszlek, csinálok jó meleg helyet neked egy dobozban, kapsz tejecskét, meg ennivalót. Velünk fogsz lakni. Ne félj! Anyukám először lehet, hogy kicsit morcos lesz, de hidd el, hamar megbékél és szeretni fog ő is.
Aztán holnap iskola után elmegyünk sétálni, megmutatom neked az egész falut. Ha valamikor elkóricálnál, akkor is mindig visszatalálj!

A két fiú felváltva vitt tovább, egész hazáig. Valamivel kisebb ház volt, mint amiben eddig éltem, de barátságos. Rögtön megszerettem. Bár szüleim és testvérkéim még ma is hiányoznak, sokszor gondolok azokra a szép napokra, mikor még együtt lehettünk, de jól érzem itt magam. Szeretnek és tudom, hogy Ők sohasem vinnének el innét és nem tennének ki az út mellé. Elmesélték, hogy sok kis társam járt így felelőtlen emberek miatt, de csak kevésnek volt olyan szerencséje, mint nekem. Én újra otthonra leltem náluk és soha sem hagynám el őket. Ígérem, hogy mindig vigyázni fogok rájuk!

Farkas Erzsébet (Wolfbetta)

/2010. október 18./