(Kép forrása: szepkepek.bloglap.hu)

Kedves Gyerekek, Olvasóim!

Ezúttal egy (eredetileg pályázatra írt) mesémet osztom meg veletek. Néhány kép alapján kellett a történetet szőni. Remélem örömmel olvastok Füles Benő és társai kalandjáról. :)

Egyszer volt, hol nem volt, még a Kerekerdőn is túl, volt egy hatalmas mező. Egy gidres-gödrös földút szelte ketté.

Egyik oldalán a napraforgót aratták a kombájnok. Az érett szemeket nagy, púposan megrakott teherautókkal szállították a közeli falu magtárába. Ahogy azok rázkódtak a hepe-hupás talajon, úgy peregtek lefelé a napraforgószemek a madárkák legnagyobb örömére. Hangos csiviteléssel rögtön neki is láttak felcsipegetni a csábító falatokat. Ám egyikük máshova szállt:

„Csip-csirip, mit találtam,

 nem a földön, jó magasan,

 a peremén sárga szirom,

 belül pedig nagyon finom!”

Így trillázott boldogan és közben szorgalmasan szedegette csőröcskéjével az apró, fekete magokat.

Eközben az úton innét zöldellt a rét, ahol ráérősen legelészett Mú, a tehén. Nem messze egy kis patak csordogált, éltető vizet adva minden itt lakó állatnak. Nézzük csak, kikről is beszélek!

Itt van rögtön Csiga Csaba. Kedvenc helye a piros kalapos gomba teteje, innét kémlelte nap, mint nap az éppen aktuális eseményeket.

Nem messze egy ürge bújt ki épp a lyukból és mosolyogva nézett körül. Vajon minek örült? - Milyen szép idekint a világ! Ragyog a nap, és mindenki vidám! - kiáltotta.

Csak a fecskék tanácskoztak komolyan odafent a villanydróton. Bizony, nyakukon már az ősz, ideje lassan készülődniük a hosszú útra.

Ho-hó, a nyuszika is megérkezett. De két lábára ágaskodva, nagy füleit égnek meresztve fülelt. Vajon mit hallott? Valami gyanús zajt.

Miért lapult le a földre ijedten? Jaj, ne! Óriási sötét árnyék közeledett felé és hangos szárnysuhogás hallatszott. Egy karvaly körözött felette. Aranysárga szemeivel őt pásztázta, kampós csőrét rá hegyezte, éles karmait rá fente.

- Segítség, segítség! Mindjárt elér! Segítség! - kiáltozott rémülten Füles Benő és lábait nyakába szedve igyekezett mielőbb rejtekhelyet keresni. Végül, épp az utolsó pillanatban egy hatalmas ugrással sikerült elérnie az erdőszéli bokrot.

-Jujjúj, a lábacskáim! Mi volt ez?

A hatalmas jajveszékelésre Sün Sanyi bújt elő a földre hullott színes lombkupac alól.

- Nyugodj meg nyuszi, csak én szunyókáltam itt és te pont a tüskéimre ugrottál. De miért vagy így megrémülve?

- Ne is mondd! Borzasztó dolog történt! Egy hatalmas madár akart elkapni, az elől menekültem ide.

- Ne félj, itt biztonságban vagy! - nyugtatta a süni.

- Te olyan kedves vagy hozzám! Nem baj, ha kicsit még maradok, csak a biztonság kedvéért?

- Úgy is mindig unatkozom, jó egy kicsit beszélgetni valakivel. Ha gondolod, lehetnénk barátok!

- Ez nagyon jó! Hurrá, már nekem is van barátom! Ez a legszebb nap az életemben! - örvendezett a nyuszika.

-Ugye máskor is eljössz hozzám? Társalgunk, kirándulunk majd együtt jó sokat.

- Még szép! - ugrándozott Füles Benő örömében és hozzátette: „Látod barátom, minden rosszban van valami jó!”

Nos így éltek itt az állatok, a Kerekerdőn túl, a hatalmas mező kellős közepében.

Szerző: Farkas Erzsébet (Wolfbetta)

(2014. 10. 28.)

(Kép forrása: encrypted-tbn1.gstatic.com)

Kedves Olvasóim!

A napokban megkeresést kaptam gyermekverseim rendszeres publikálására a KisBalatOnline Gyereksarok rovatába az internetes portál szerkesztőségétől.  

Természetesen örömmel élek ezzel a megtisztelő lehetőséggel és bízom benne, hogy ifjú olvasóim és blogom látogatói is szívesen bekukkantanak majd verseimhez. :)

Szeretettel várlak benneteket:

http://kisbalatonline.hu/gyereksarok

Üdvözlettel: Farkas Erzsébet (Wolfbetta)

(Kép forrása: vk.com)

Apró sárga csikó, még botladozó.
Nézd, cseppnyi csodával lepte magát meg kanca mamánk.
Szőrét jó anya módján mossa a ló,
s langy tejvacsorát kap menten az édes, hű de falánk.

Négy víg kis pata koppan. Lám a karám
mily furcsa világ, szép zöld, üde fű vár rá idekint.
Vágtat, fel-le ficánkol, dobban a láb.
Megtorpan az ifjú, mint ki keresgél, körbetekint.

Anyját látva nyerít, boldog nyihogás.
Fáradt a csibész, indul befelé, s döfköd szaporán,
kortyint jó nagyokat. Nincs vissza ma más:
Szunnyadva csodás álmok mezején vágtatni tovább.

Farkas Erzsébet (Wolfbetta)

(2013. 04. 24.)

(Kép forrása: upload.wikimedia.org)

Bokrok alján kék ibolya
kukucskál a fűben,
zöld levele közrefogja
védelmezve hűen.

Illatával csalogatja,
ébreszti a tavaszt.
Szerénységét megcsodálva
bókol neki a nap.

Cseppnyi virág, vadon terem,
génje csupa jellem,
se kerti, se nemes vele
ne is versenyezzen.

Farkas Erzsébet (Wolfbetta)

/2011 03.23./

(Kép forrása: www.haziallat.hu)

Morzsi, a kis tacskó kutya szomorkodva ballag az út mellett. Lóg a nyelve, mire felér a dombtetőre. Ott megáll és alaposan körülnéz. Még sohasem járt erre.
Jobbra erdő, balra szelíd dombok között elszórtan házikók, vagy inkább pincék lehetnek. Mindegyik mellet gyümölcsfák sorakoznak. Lejjebb, az út mentén hosszan hatalmas szőlőtábla. Arra menjek? Barangoljam be azt a dimbes-dombos részt? Vagy menjek tovább egyenesen?

Hú, hát ez csodálatos! Innét fentről egész messzire ellátni. A völgyben egyenes sorban sok-sok ház, mellette szép mező. Még távolabb (talán nem is annyira messze:) egy úton egymás után rengeteg autó, meg kamion megy. Mi lehet ott?
Elindulok, arra a házak felé. Úgyis nagyon megéheztem, valami harapnivalót csak találok ott.

Képzeljétek el, volt nekem négy testvérkém. Kettő barna, egy teljesen fekete és egy fekete szőrű fehér színű lábikóval. Én barna vagyok, elől a nyakamnál fehér résszel. Anyukám is nagyon szeretett bennünket. Mindig odabújtunk hozzá melegedni és olyankor kaptunk tőle langyos tejecskét is.

Aztán egyszer, azon a szörnyű napon a gazdám megfogott, beletett az autójába. Jó sokáig utaztunk. Majd megállt és egyszerűen kitett az út mellé, ... otthagyott, teljesen egyedül.
Csak vártam, vártam, hogy mikor jön vissza. Sötét és hideg volt, korgott a gyomrom az éhségtől. Anyukám és testvérkéim sem voltak a közelben.

Eddig a kertes házunk udvaránál messzebb még nem jártam. Fogalmam sem volt róla, hogy hol vagyok, merre menjek haza. Még bizakodtam, hogy értem jönnek. Aztán egyre reménytelenebbé váltam. Míg végül elindultam előre, hátha hazatalálok, vagy valaki befogad, enni ad, játszik velem és ha nagy leszek, majd hálából nagyon hűséges leszek hozzá, mindentől megvédem, őrizni fogom. Ilyen gondolatok jártak a fejemben. De útközben senkivel sem találkoztam, csak néhány autó húzott el mellettem, némelyik hosszan rám dudálva. Volt, hogy alig bírtam félreugrani, mert el akartak ütni. De megállni, hazavinni? Egyik sem. Milyen szívtelenek az emberek!

Pici lábaimmal nem győzök lépkedni, de talán még sötétedés előtt beérek abba a faluba. Most már csak lefelé kell mennem. Ez sokkal kellemesebb, mint mikor felfelé baktattam.

Mennyi kék virág van ezeken a bokrokon! Nem, ezek nem is virágok! Rengeteg apró bogyó: kökény.
Itt meg hosszú, fehér házak vannak, nagy udvarral és hatalmas fákkal, az egész kerítéssel körbevéve. Olyanok, mintha óriási istállók lennének. (Ahol laktam, ott is volt egy ilyen épület, csak kisebb és abban két ló élt.) Jé, ott egy tábla! Ahham, ez bizonyára a település neve. Éppen időben érkeztem. Nem szeretnék még egy éjszakát az út szélén tölteni.

Biztosan kedves emberek laknak itt. Nagyon éhes és szomjas vagyok, meg fáradt, .... és fázom!

Mekkora kutya! Segítség! Ez mindjárt szétmarcangol. Ilyen csúnyán fogadni valakit. Csak ki ne ugorjon! Szedd a lábad Morzsika! Itt minden eb barátságtalan? Egyik-másik még utánam is szaladt, majdnem elkapott.

Csak valaki jönne és behívna, vagy bevinne, úgy félek!
Már elmentem a templom, majd az iskola mellett is, de eddig senki sem vett észre. Azaz mégis: Az egyik udvarban egy néni tett-vett valamit. Megláttam és a kapunál hangosan vakkantgattam. Mire ő: - Menj haza! Tűnés!
(Mennék én, ha tudnám, hol van az!) De már jött is egy fehér-fekete mintás foxi -féle, mérgesen rám üvöltve. Így ismét futásnak eredtem.

No, ezek alaposan rám ijesztettek. Mikor végre meg mertem állni, egy meseszép kastélyt pillantottam meg egy park közepén, előtte rengeteg színes virággal. Hatalmas épület volt, magas fa oszlopokkal, hófehér falakkal, rengeteg ablakkal, mintha üvegpalota lenne. Belül sok-sok lámpa égett.

Két kisfiú jött ki. Arról beszélgettek, hogy a Faluházban voltak Márton-napi ünnepségen. Ekkor vettek észre. Az egyik így szólt:
- Nézd, milyen aranyos, pici kutya, akkora, mint egy morzsa.! Hogy remeg, biztosan fázik és éhes is lehet szegényke. Vigyük haza!

Felvett az ölébe, megsimogatott, a kabátjával betakargatott és így beszélt hozzám:
- Nagyon picurka vagy, ezért Morzsának foglak hívni. Hazaviszlek, csinálok jó meleg helyet neked egy dobozban, kapsz tejecskét, meg ennivalót. Velünk fogsz lakni. Ne félj! Anyukám először lehet, hogy kicsit morcos lesz, de hidd el, hamar megbékél és szeretni fog ő is.
Aztán holnap iskola után elmegyünk sétálni, megmutatom neked az egész falut. Ha valamikor elkóricálnál, akkor is mindig visszatalálj!

A két fiú felváltva vitt tovább, egész hazáig. Valamivel kisebb ház volt, mint amiben eddig éltem, de barátságos. Rögtön megszerettem. Bár szüleim és testvérkéim még ma is hiányoznak, sokszor gondolok azokra a szép napokra, mikor még együtt lehettünk, de jól érzem itt magam. Szeretnek és tudom, hogy Ők sohasem vinnének el innét és nem tennének ki az út mellé. Elmesélték, hogy sok kis társam járt így felelőtlen emberek miatt, de csak kevésnek volt olyan szerencséje, mint nekem. Én újra otthonra leltem náluk és soha sem hagynám el őket. Ígérem, hogy mindig vigyázni fogok rájuk!

Farkas Erzsébet (Wolfbetta)

/2010. október 18./

(Kép forrása: eletunk.com)

Ezernyi hópihe
hull alá a tájra,
némelyik elpihen,
s zöld fenyő az ágya.

Mily gyönyörű látvány,
amint szövi gonddal
az ég fehér fátylát,
sok kis hócsillaggal.

Minden ág oly csodás,
hófehér, meseszép,
csillámos ragyogás
Karácsony szentestén.

Télapó szakállát
jó bőszen megrázta,
még piros puttonyát
is hónak álcázta.

Hóembert építhet,
hógolyókat gyúrhat
kint a sok-sok gyermek,
s boldogan kacaghat.

Bent a cukrászmester
szorgoskodik éppen.
Legremekebb ember
ezen a vidéken.

Ő az édesanya,
kalácsot, tortát süt,
sok dióval, mákkal
tölt, csókhoz habot üt.

Mennyei illatok
lengedeznek körbe:
vanília, citrom,
narancs keveréke.

Mint első báli nő,
tündöklő ruhába
öltözött a fenyő,
Karácsonyra várva.

Kialszik a lámpa,
az idő is pereg,
kondul a kisharang,
jő a gyereksereg.

Felcsendül egy dallam,
benne magaszt, remény.
Mily boldog pillanat,
míg szól a Csendes éj.

Béke és szeretet
(áldott minden perce)
öleli át lelked,
oly fennkölt éneke.

Milliók ünneplik
ma ezen a földön:
kis Jézus születik
jászolban, barmok közt.

S a gyertya fényénél
meglepetten látják,
milyen sok ajándék
vár rájuk a fánál.

Teljes a boldogság,
örül minden ember.
Nagy a sürgés-forgás,
van itt játék, tenger.

Éjféli misére
áhitattal mennek,
Jézus születése
így lesz ünnepelve.

Az Isten házából
hazafelé jövet
mind a hóba gázol,
szalad a sok gyerek.

Majd a legkisebbik,
hátára lefekve
angyalkásat játszik,
karját lebegtetve.

Kandalló melege,
ami őket várja,
s a fáradt szemeket
az álom bezárja.

Későre jár, mikor
kihúnynak a fények:
karácsonyfaizzó
világít csak néktek.

Ezernyi hópihe
hull alá a tájra.
Mindegyik elpihen,
új társakra várva.

Farkas Erzsébet (Wolfbetta) 

/2010. szeptember 17./

Kedves Gyerekek!

Az elmúlt napokban kicsit besegítettem a Télapónak az ajándékkészítésben, így valamennyivel kevesebbet voltam veletek. De ígérem, hamarosan bepótolom. :)

Készítettem néhány mikulást meg angyalkát a Télapó puttonyába a beteg gyerekek részére:

Következő alkalommal pedig nektek is megmutatom az angyalka készítés rejtelmeit. :)

Idén a Télapó zsákja is szegényebb,
mégis eljön hozzád, s nem feled el téged.
Puttonyában lehet, nincsen drága játék,
ámde akad benne sok kedves ajándék.

Szép piros kabátja néhol már megkopott,
csizmatalp az úton vékony lett rég itt-ott.
Szélben, hóban, fagyban szorgosan igyekszik,
napok óta készül, ki ne hagyjon senkit.

Pontosan érkezik, mikor jő a nagy nap,
csokoládét, cukrot jó szívvel osztogat.
Édes csengő hangon csilingel a szánja,
szeretettel fogadd, cserébe ezt várja.

Farkas Erzsébet (Wolfbetta)

2012. december 4.

(Kép forrása: encrypted-tbn3.gstatic.com)

Az őszidő már tél felé halad,

s a tarka tájból mára dér maradt.

Kupacnyi lomb, mely égetésre vár,

alatta fáradt sün lakása áll.

Szerény odú, ám édes álmot ad,

kihúzza itt, míg kint tavasz fakad.

Puhára hajtja cseppnyi kis fejét,

reméli, fagytól védi langy levél.

A ház felől épp gazda érkezik,

kabátzsebéből húzza két kezit.

Kevés papírost gyűröget elő,

aztán gyufával játszadozgat ő.

Derékul gyúl újságja lángra, lám.

Hajolna tán, ám cseppnyi lány kiált.

Papám, a sün még tegnap itt honolt,

a fák alatt, nézd mára nincs sehol!

Riadt szeméből könnyeket töröl,

miközben sír, apóval így pöröl:

Talán a lomb közt bújt meg, ott lapul,

te gyújtanád meggondolatlanul?

Fakó kezében rég kihúnyt a tűz,

le pernye hull csak, hamvadó betűk.

Pirong, az arcán kél zavart  mosoly,

a helyzet ímmár véresen komoly.

Okos szavak! - gondolja és kutat,

levél közé bújt sünre így akad.

Az óvatosság menthet életet!

- tanult a vén. S bölcs szóit észbe tedd!

Farkas Erzsébet (Wolfbetta)

/2012. október 29./

Miku-Miku-Mikulás,

ugye nincs nálad virgács?

Hoztál nekem valamit,

finom cukrot vagy csokit?

Mit rejtegetsz, hadd lássam,

mutasd, kérlek alássan!

Farkas Erzsébet (Wolfbetta)

/2012. december 5./